Melody Beattie : Július 05. A TÚLÉLŐK BŰNTUDATA
2017.07.05 09:54
Kezdünk gyógyulni. Kezdünk gondoskodni magunkról. Gyógyulási programunk
eredményeket hoz életünkbe, és kezdjük jól érezni magunkat a bőrünkben.
Ekkor, mint a villám, csap le ránk a bűntudat.
Valahányszor kezdjük átélni életünk teljességét, és örömét, bűnösnek érezhetjük
magunkat azok miatt, akiket hátrahagytunk: akik nem gyógyulnak, akik most is
szenvednek. Ez a bűntudat a kapcsolati függőség egyik tünete.
Esetleg volt férjünk jut eszünkbe, aki még mindig iszik.
Vagy már felnőtt gyermekünkre gondolunk, aki most is szenved. Vagy felhív
telefonon nem gyógyuló szülőnk, és elpanaszolja nyomorúságát. És úgy érezzük,
fájdalma beszippant minket is. Hogy lehetünk ilyen boldogok, hogy érezhetjükmagunkat ilyen jól, amikor szeretteink még mindig kínlódnak? Szabad
elszakadnunk tőlük, és boldogan élnünk az ő keserves körülményeik ellenére?
Igen, szabad?
És az is igaz, hogy fáj magunk mögött hagyni, akiket szeretünk. De menjünk
tovább! Legyünk türelmesek! Mások gyógyítása nem a mi feladatunk. Nem
kényszeríthetjük rájuk. Mi nem tehetjük őket boldoggá.
Feltehetjük magunknak a kérdést, miért minket választottak ki arra, hogy teljesebb
életet éljünk? Lehet, hogy sosem tudjuk meg a választ. Egyesek utolérhetnek
bennünket, ha itt az ideje, de az ő gyógyulásuk nem a mi dolgunk. Igazából csak
saját gyógyulásunkért felelhetünk.
Ma megpróbálom átküzdeni magam szomorúságom és bűntudatom falán.
Megengedem magamnak, hogy akkor is egészséges és boldog legyek, ha valaki,
akit szeretek, nem ezt az utat választotta.Kezdünk gyógyulni. Kezdünk gondoskodni magunkról. Gyógyulási programunk
eredményeket hoz életünkbe, és kezdjük jól érezni magunkat a bőrünkben.
Ekkor, mint a villám, csap le ránk a bűntudat.
Valahányszor kezdjük átélni életünk teljességét, és örömét, bűnösnek érezhetjük
magunkat azok miatt, akiket hátrahagytunk: akik nem gyógyulnak, akik most is
szenvednek. Ez a bűntudat a kapcsolati függőség egyik tünete.
Esetleg volt férjünk jut eszünkbe, aki még mindig iszik.
Vagy már felnőtt gyermekünkre gondolunk, aki most is szenved. Vagy felhív
telefonon nem gyógyuló szülőnk, és elpanaszolja nyomorúságát. És úgy érezzük,
fájdalma beszippant minket is. Hogy lehetünk ilyen boldogok, hogy érezhetjükmagunkat ilyen jól, amikor szeretteink még mindig kínlódnak? Szabad
elszakadnunk tőlük, és boldogan élnünk az ő keserves körülményeik ellenére?
Igen, szabad?
És az is igaz, hogy fáj magunk mögött hagyni, akiket szeretünk. De menjünk
tovább! Legyünk türelmesek! Mások gyógyítása nem a mi feladatunk. Nem
kényszeríthetjük rájuk. Mi nem tehetjük őket boldoggá.
Feltehetjük magunknak a kérdést, miért minket választottak ki arra, hogy teljesebb
életet éljünk? Lehet, hogy sosem tudjuk meg a választ. Egyesek utolérhetnek
bennünket, ha itt az ideje, de az ő gyógyulásuk nem a mi dolgunk. Igazából csak
saját gyógyulásunkért felelhetünk.
Ma megpróbálom átküzdeni magam szomorúságom és bűntudatom falán.
Megengedem magamnak, hogy akkor is egészséges és boldog legyek, ha valaki,
akit szeretek, nem ezt az utat választotta.